Ez egy kiskori kép rólam. Tisztán emlékszem, hogy az óvodában a "legjobb barátom" megbántott, elkezdtem sírni, majd ahogy látta, hogy sírok velem sírt. A képről őt levágtam, de ott áll mellettem könnyes szemmel... Elválaszthatatlanok voltunk, és az a megbántás még nem is megbántás volt akkor, csak mi még akkor azt nem tudtuk. (Ahogy nőltünk, úgy távolodtunk el egymástól. Más suli, más haverok...) Kb most is ilyen vagyok, mint anno a képen... Nem kicsi, hanem szomorú. Sírtam... Utoljára két hete sírtam az államvizsga reggelén. Akkor a feszültség jött ki rajtam. Most minden más. Hülyeség lenne egy dologra fogni mindent. Mert akkor saját magam is becsapnám. Család, barátok, szerelem... Család... hát nem tudom. Mindenhol vannak gondok. Fölösleges lenne ezt hatszázszor leírni. Néha azt érzem, mintha nem is ide tartoznék. Az állandó szekálások, az állandó balhék. Kicsinálnak. De ezt nem mutatom. Néha meg, annyira jó minden. Szerencsére nem venni észre kívülről rajtam ezekből semmit. És erre büszke is vagyok. Kegyetlen nehéz pl. az emberek között úgy lenni, hogy senki ne lásson belém. Mert nem engedem. Barátok... hol vannak, hol nincsenek, mint a mesében. Persze tudom kire számíthatok és kire nem. Ki az, aki jóban rosszban és ki az, aki nem. Akik mellettem vannak, azok mellett én is ott vagyok, és ez így van rendjén. Átlátok azokon, akiknek csak akkor kellek, ha kell valami. Szerelem... A szerelem mindig fájdalommal jár. Mindig! Megbízol valakiben, tök jó minden, hirtelen megváltozik valami, nem tudsz már mit tenni, és ennyi volt viszlát. Ez van az élet megy tovább...
És ez csak pár dolog, ami nyomja a pici szivem. Annyi mindent fel tudnék még sorolni az "általános" dolgokon kívül. Mai nap is érzelmileg ko. Most telt be az a bizonyos láthatatlan pohár. Szomorú vagyok, sírhatnékom van, pedig sírtam már, de nem volt elég azt hiszem. Ha az ember kisírja magát onnan megint könnyebb. Nem sírtam még ki magam?-kérdezem magamtól. A választ én se tudom. Egész nap próbáltam úgy lenni, hogy véletlenül se legyek egyedül. Csak ha egyedül vagyok, akkor sírok. Persze ezt párszor sikerült megcáfolnom, de hát ember vagyok. Szóval ez egy ilyen síros nap :(. Pár perc és újabb nap kezdődik. Nem akarok még egy sírós napot, de nem tudom garantálni, hogy így lesz.
„Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért. Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..! És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni..! Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi…az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad. Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságot… eltört. Benned is eltört vele valami. És akkor sírni kezdesz.”
Utolsó kommentek