Ismételten eltelt egy nap. Az éjjelem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Nem sokat aludtam, gondolkoztam dolgokon. De úgy mindenen. Nem jutottam igazából semmire. Annyira szerettem volna valakivel beszélni tegnap éjjel, de nem tudtam, nem tehettem. Pedig az ő hangja annyira, de annyira megnyugtató... Kivétel pár beszélgetésünket. Mindegy. Nem sokat aludtam, aztán felkeltem és egy kávé társaságába próbáltam barátnőmnek vázolni a tegnapi miértes énem. Nem tudom, hogy megértette-e, mert igazából nem tudtam úgy elmagyarázni a dolgokat. De ismer már annyira, hogy tudott olvasni a sorok között. Szerintem. Tegnap kicsit váratlanul ért valami, mert én nem gondoltam volna erre soha, de ez van. Kicsit visszavonultam, de ma reggel dumáltunk. Ettől függetlenül nincs jó kedvem, de majd az idő...

Van egy barátnőm... Több is :D ez így érdekes kijelentés, de szerencsére van több emberke, akire számíthatok. Ő, akiről szó van 6 évig volt osztálytársam. Félreértések elkerülése végett írnám, hogy hatosztályos gimibe jártunk. A tegnapi nap folyamán az ő révén jutottam ide. Ne kerteljünk :) belátom, hogy a 6 év alatt voltak jó, illetve rossz időszakok. Ezt szerintem ő is tudja. Gondolok itt például a "jaj most összeveszünk egy pasi miatt szitu", ami így visszagondolva eléggé poénos. Szerintem ezt olvasni fogod és tudod kire gondolok :D ha nem akkor segítek, hogy az egyik nagy folyónk mellett ha elindulsz déli irányban akkor lesz egy ismerős városnév... :DDD vagy az osztálykirándulások, de említhetnék itt egy-egy szünetet is, mert akkor még azok is eléggé eseméyndúsak voltak. No comment. Szóval régi emlékek. Szóval a tegnapi nap ahogy én is megmutattam a naplóm neki, mondta, hogy elfogja olvasni. És meg is tette. Nem rég a blogjában olvastam és rólam írt... vagyis rólam is... Hát most ha azt mondom, hogy 3 és fél éve nem beszéltünk egymással, akkor nem hazudok. Mert hát jó összefutottunk az utcán, pár perc dumcsi volt és mindenki ment a maga útjára. Aztán nem rég megint elkezdtünk dumálni. És annyira jó :). Szóval a blogjában írja, hogy én "erősnek, legyőzhetetlennek mutatom magam,s mindig vidámnak". Hát erre azt mondom, hogy igen. Szembejön velem valaki az utcán, az nem fogja megmondani, hogy én szomorú vagyok például. Ő azt látja, hogy mosolygok meg ilyenek. Ezt bírom magamba. Aki például a neten ismer csak, az azt hiszi, hogy én csak depressziós tudok lenni, pedig ez a belső énem. A külső énem a kis bolondos Anita, aki minden helyzetben képes akár röhögni is. Néha ciki is, hogy komolynak kéne lenni, és elkezdek röhögni, de ez is én vagyok. És az is, aki szomorú. Inkább úgy fogalmazok, hogy ember vagyok és nekem is vannak gondjaim, problémáim és sokszor kibukom, de nem mutatom mások felé... Hát ahogy én is olvastam az írását... mondogattam, hogy húúú ezt se tudtam, húúú basszus erről se tudtam eddig. Szóval nekem is vannak ám új infók rólad :).  Írja, hogy sokmindenben felnyitottam a szemét. Általam más ember lett... :) Nos a naplómban az egyik bejegyzésem megfogta őt. Egy részletet át is másolok ide, mert igen tényleg elgondolkodtató az egész. Íme:

"Hát tegnap este akartam írni, de nem volt lelkierőm. Voltunk a Pető intézetben… Hát azt hittem, hogy bírom az ilyen szitukat, de rá kellett döbbennem, hogy nem egészen így van. Jó belátom vannak sokkal rosszabb esetek is, de…. persze ott tartottam magam, de kijött belőlem itthon… Sok mindent megnézhettünk, sok mindent láttam. Mégis két szitu a padlóra tett… Az egyik egy gyerek volt, a másik egy felnőtt. A kissrác nem lehetett több 5 évesnél. Nem tudott járni, segíteni kellett neki gyakorolni a járást… Volt két hosszú cső, amit meg kellett fogni és annak segítségével a lefektetett létra fokain át kellett lépni és ha a végére ért, akkor ott várta egy „kémény”, amibe a babzsákokat beledobálhatta. Hát mi a kezdeti stádiumban érkeztünk. Messziről hallottuk, hogy valaki nagyon sír… sőt inkább már üvölt… fogalma sem volt akkor, hogy ez miért van. Bementünk a kissrác ott áll, az anya segít, de ő nem mozdul csak sír és kiabál közben, hogy „Segíts! Segíts!”. Az ottani nőci odamegy segíteni, és a kissrác elkezd kiabálni, hogy „A végére AKAROK menni! A végére AKAROK menni!” Hát azt hittem a szívem szakad meg. Annyira nehéz volt tartani magam. Egyszerűen leírhatatlan, hogy abba a kissrácban mennyi akaraterő volt és ahogy ott állt és „akarok, akarok, akarok…” és menne, menne, de nem bír… :(((((((( és ráadásul annyira édes volt… Belehalok ha nekem egyszer lesz gyerekem és nem lesz egészséges. :(((( Láttunk elég sok gyereket… sőt velem egykorúakat is…. Hát eszméletlen… és ahogy foglalkoznak velük… Minden elismerésem az övéké. A másik szitu egy felnőtt nővel… felnőtt foglalkozás… fél oldala béna… Volt az a feladat, hogy kulcsolják össze a kezüket… és basszus az egészséges kezével próbálkozik, próbálkozik, de nem megy neki… próbálja kinyitni az ujjait, de az meg se mozdul… egyszerűen annyira hihetetlen… egyszerűen még felemelni se tudta… :((((( a tegnapi nap nagyon padlóra vágott lelkileg… nagyon… :(((( és belegondolva mennyit sírunk, hogy mennyi problémánk van meg minden, ahelyett, hogy örülnénk, hogy tudunk járni, beszélni, enni…jelen pillanatban is kész vagyok ettől az egész szitutól…"

Igen amikor panaszkodunk, nem gondolunk bele, hogy másnak rosszabb. Nekünk tök természetes ez, hogy tudunk ennyi, inni stb stb, míg másnak ez is megerőltető, vagy épp nem is tud. Egyik este egy sráccal dumáltam, akit nevezzünk innentől Panda macinak. Szóval Panda macim bizalmába fogadott. Hát úgy ismertem meg, mint egy életvidám embert. Aztán egyik percről a másikra nekem is lefagyott a mosoly az arcomról, amikor elkezdett mesélni. Itt is visszaköszönt az, hogy nem minden az aminek látszik. Persze minden egyes szavára figyeltem, de ami nagyon megmaradt bennem: "bárcsak annyi bajom lenne, hogy nincs párom". Tudom miért írta és értem is. Kiakadok én is, mert nincs párom, kiakadok, mert megőrülök a magánytól. Emellett van a többi dolog, amiről nem beszélek. Nem kell mindnekinek tudnia mindenről. Persze ha eljön az ideje, akkor az illető mindent megtud. Jelen pillantban az foglalkoztat leginkább, hogy úristen mi van ha nem találok melót és nem tudom visszafizetni a zsét. De próbálok a lehető legjobbra gondolni, mert valami megoldás mindig van. Ez is egy a sok közül, de minden szép lassan kiderül... Szóval igaza van Panda macimnak és egyetértek vele, hogy az hogy nincs párom, az egy icipici dolog a többihez képest...

Holnapi napot részben várom, részben nem. Délelőtt mehetek a munkaügyibe valami csoportos tájékoztatóra. Persze jó ha ott vagyok, mert más nem fog felvilágosítani, de tudom, hogy nem sok esélyem van tanítóként elhelyezkedni. Ezért is kezdtem el más irányba is munkát keresni. Őszintén szólva nincs kedvem ott ülni ki tudja meddig. De talizok barinőmmel és dumálunk majd remélhetőleg jó sokat. Végre...

A mai idézet, ami szerintem nagyon ráillik a napomra és van benne igazság...

"Engedd, hogy a kudarc
Rávilágítson a legfőbb
tanulságra:
Minden naplemente
Egy nagyon, nagyon fényes
És erőteljes napfelkelte kezdete."(Sri Chinmoy)