Ma késő délután ismételten "rávettem magam", és írtam Tibinek. Olyan jól esett neki írni, mint amikor olyan hangulatom van és blogot írok. Jól esett. Tudom, hogy ő fél szavakból is megérti amit mondanék, de nem tudom hogyan. :)
Azt hittem, hogy majd most, hogy itthon vagyok és úgymond lenne időm blogot írni, akkor majd többet fogok. De valahogy nem így jön ki a lépés. Lassan megint ott tartok, mint az előző blognál, hogy csak akkor fogom használni, ha "kell". Ha kell, hogy kiírjam magamból azt, amit érzek. Most is ezt érzem, bár nem tudom megfogalmazni. Bizonytalan vagyok, ez a nagy helyzet most.
"A bizonytalanság érzése leginkább valami lappangó betegséghez hasonlít, amely észrevétlenül felszívódik az ember szervezetében. Van úgy, hogy nem is gondol rá, nem is vesz tudomást róla, egyszerre aztán erőt vesz rajta és a legboldogabb perceket is meg tudja mérgezni a bizonytalanságnak az a lehangoló tudata, amely ellen nincs orvosság." (Claire Kenneth)
Most valahogy nem tudok nem erre gondolni. Az elmúlt pár napban valahogy sok volt ez érzelmileg. Ez a "Mindig csak magadra gondolsz!" szöveg... basszus nem tudom elfelejteni. De könyörgöm... mire/kire gondoljak? Ha valakit közel engedek magamhoz, mindig az a vége, hogy én szívok. Ha magam részesítem előnyben, akkor az a baj. akkor vajon mit csináljak? Amikor meg azt érzem, hogy valakinek meg tudom adni a lehetőséget, és kinyílok felé, akkor általában mindig van egy visszalépés, mert mindig történik valami, ami elbizonytalanít... Bizonytalan vagyok...
Utolsó kommentek