"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod." (Márai Sándor-Az igazi)
Zenét hallgatok és kb én is így nézek kifelé, mint a kissrác a képen. Lesek ki a fejemből, közben meg kattog az agyacskám... Napok óta a kelleténél többet, több mindenről... Vajon mikor lesz ennek vége? Vajon mit kell tennem, hogy megváltozzon minden? Nagyon hiányzik valami... illetve valaki. Hiányzik valaki valamivel, vagy valami valakivel. Mindegy hiányzik és kész. Hiányzik a másik felem. Megtaláltam valakiben és elveszett. Mintha egyik felem elvette volna valaki, mintha egyik felem meghalt volna... Jobban nem tudom megfogalmazni, de ez van. Hiányzik, hogy valakinek annyira fontos legyek, mint neki. Egyszerűen mindig mellettem volt, felvidított, örült nekem, a sikereimnek, bármit megbeszélhettem vele... bármit. Ha úgy volt, akkor a nap bármely részében felhívhattam, és nem küldött el a picsába. Minden kis úgymond hülyeségemmel együtt elfogadott. Hiányoznak az apró kis szavak... a megnyugtató lénye... az egész ember, ami ő... és nem más... csakis ő. Az apró kis szavak... egy-egy szó és azok jelentése... a jó és a rossz. Minden minden minden... Olyan üresnek érzem magam nélküle. Azért amikor fél szavakból tudja az ember, hogy mit akar a másik, érzi, hogy mit akar tenni vagy mondani, érzi, hogy meg van a kellő kapcsolat köztük, akkor az eszméletlen jó érzés. Ez is hiányzik. Ahogy ő mondaná: "Érezzük egymást." Most van az, hogy nem érzem... nem érzek semmit csak a hiányt... Van akit nagyon imádok... sajnos nem tudom azt mondani, hogy boldog vagyok. Miért? Úgy érzem, hogy meg kell felelnem valaminek... hogy minek azt nem tudom... épp ebből jön, hogy én én vagyok és nem más... Vagy lehet, hogy csak én értelmezem félre a dolgokat? Nem bízok meg benne? (Jó ez természetes, hogy nem bízok meg akárkiben...) Egy mély kútban érzem magam... Másznék ki belőle... A másik fél asszem segítene... de félek... Mi van ha magammal rántom? Persze ha segít, akkor kijuthatok... de könnyen vissza is lehet lökni az embert a mélybe... Nem értem mi van velem... Hiányzik nagyon... minden...
Utolsó kommentek