Baromi szar érzés hétfő hajnalban azért felkelni, hogy elmenjen az ember melózni. Most, hogy így egyre jobban tapasztalom, hogy milyen is valóban a munkás élet, így be kell látnom, hogy tényleg nem frankó. Emlékszem, hogy kiskoromban mindig azt mondogatták, hogy addig tanulj, amíg lehet, mert utána már nem lesz jó. Persze minket akkor is vonzott a munkás élet, mert mindenki utált tanulni meg suliba járni. Azt kell mondanom, hogy valóban így van. Ugye a suliban is kellett melózni, de ne hasonlítsuk össze ezzel, mert a kettő nem ugyanaz. Az igazi szellemi munka és nekem valamilyen szinten az sokkal jobb is volt. Ez meg... baromira fárasztó. Nem azt mondom, hogy szivesebben tanulnék, mert nem így van. Nem hiszem, hogy csak úgy magamtól visszaülnék az iskolapadba. Csupán arról van szó, hogy akkor tudja meg mindenki, hogy milyen ez, amikor már benne van. Én meg most érzem ezt, hogy milyen egész nap gürizni a semmiért. Szóval egész nap meló, pakolás meg minden. Baromira nem ennyi dolgom volt hétvégén. Na jó meg nem is ennyit láttam belőle. Szóval hajnali kelés, kómás reggel után már alig vártam, hogy jöhessek haza és legyen új körmöm. Lett is és sokkal boldogabb lettem egyből. Aztán még jött egy fárasztó délután. Leginkább a nagy semmittevés volt, de komolyan ez sokkal jobban fáraszt, mintha csináltam volna valamit is. Estére meg már mindenkinek jól esik a pihenés. Nekem is... Na meg persze most lenne jó valakihez hozzábújni...
Utolsó kommentek