Kismaci86 mindennapjai...

Napról napra szembesülök azzal, hogy egyáltalán nem volt jó dolog az, amit 1 évig csináltam. Hétvégén 100%-ig beláttam, hogy örülök, hogy felmondtam. Rohadtul hiányzik a pénz. Semmi más. Már az emberek sem... Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények között dolgozik az ember. 1 hónap munka nélkül... Érzem azt, hogy nyugodt vagyok és ez a legfontosabb. :) 

Kb 1 évvel ezelőtt simán rávágtam volna, hogy igen! Most meg... Egyértelműen NEM! Annyira elegem lett már, hogy az leírhatatlan. Amikor egy rohadt szabadságért könyörögni kell, amikor a szabadnap járna, igen járna... amiből csak ugye felet kapunk, amikor egy tüdőszűrés révén kiderül, hogy még tb-s kiskönyvem sincs, amikor már lassan 1 éve vagyok bejelentve és szerződést sem láttam, nem hogy aláírtam... Kérdezem én... Megéri? Meg a faxt... Egész napom elcseszem, semmire nincs időm, menjek el bulizni de rohadt fáradt vagyok, mert egész nap gürizek... Kell ez nekem? Hát nem... Végre eljutottam arra szintre, hogy szarok az egészre és lesz, ami lesz alapon felmondok és élem az életem. Nem ezért tanultam, hogy egész nap a semmiért bájologjak, főleg úgy, hogy egy tőlem igen csak alulmaradt kis senkiházi próbálja megmondani az okosságait. Nem jó dolog, de olyan szintre kerültem, ahol pillanatok alatt pöccenek és olyanokon csattan ez, akiken nem akarom. Egyszóval befejeztem...

“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz, mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik, igazán hálás legyél érte.”
(Paulo Coelho)

Minden film, minden regény azt sugallja, hogy várjunk az igazira… Van, hogy csak a cél lebeg a szemünk előtt, és nem vesszük észre a jeleket. Összetévesztjük az érdeklődést a közönnyel. A komolyat a komolytalannal. Persze az is előfordulhat, hogy nem jól végződik a dolog. Lehet, hogy egyedül maradsz… Nehéz lesz, de lassan rájössz, hol szúrtad el, és újrakezded. Megkönnyebbülsz, mert tudod, hogy valami jobb vár rád. És ez a történet is jól végződik, hiszen továbbléptél. Van még egy eset: ha a sorozatos visszautasítások, a hiába várt telefonok, a rosszul értelmezett jelek, a kínos helyzetek, a hatalmas káosz ellenére… soha, egyetlen percre sem adod fel a reményt.

„Te arra születtél, hogy megtanulj diplomatikusan együttműködni másokkal Önuralom, önfegyelem, kedves megnyerő viselkedés, ezek a szavak jellemzőek rád. Ideális segítőtárs vagy, aki céljait legfőképpen ügyes taktikával, segítőkészsége kimutatásával érheti el. Távol áll tőled az agresszív könyöklő magatartás, mások érdekeinek sárba tiprása.”

Hetek óta ezek a szarságok mennek minden hétvégén. Mára tisztára megutáltam, mégis megnézem. Egyszerűen nem értem már ezeknek a műsoroknak az értelmét. Nagy beharangozás, hogy jaj így tehetségkutató, jaj úgy tehetségkutató... De könyörgöm... Ha azt megszabják, hogy ennyi meg annyi a korhatár, akkor azt miért nem tudják megszabni, hogy azt ne támogassuk már, akinek mondjuk kezében a lemezszerződés. Itt nem az egyikről van szó, hanem mindkettőről. Mindkét műsorban ez van. Számomra nem ez a tehetségkutatás. Nem vagyunk egyformák. Persze, hogy kell a jó hang, hogy a többi "hangtalan" embert ki lehessen szavazni... Egyáltalán nem díjazom én ezt... El lehet itélni, meg lehet kövezni, jogosan lehet azt mondani, hogy nem kötelező nézni. Akkor sem fogok egyetérteni azzal, hogy olyanok jutnak tovább hétről hétre, akiknek lemezszerződésük van, már ismerik őket valamilyen szinten, videoklippjük van, meg a múltban befutottak csak elfelejtették őket, talán nem véletlenül... De ez kell a magyarnak :) Hát legyen ez...

Lassan 3 hónapja van az, hogy rohadtul nem érzem a blog hiányát. Pár napja mégis azt éreztem, hogy írnom kéne. Úgy vágtam bele, hogy történjen bármi, ez akkor is itt lesz és le tudom írni. "Ez a blog a mindennapjaimról mesél. Jó, rossz, boldogság, szomorúság.." Valahogy mégsem volt az, hogy igen most írnom kell. Sokszor belefogtam, írtam, de ki is töröltem, mert nem éreztem a fontosságát, pedig minden mozzanata az lett volna. Nem elfeledett dolgok ezek, mert a fejemben vannak és onna senki nem tudja elvenni, de visszaolvasva is kis tanulságok lennének. Nos a cím is utal arra, ami nagyon érint most. Régen rengeteget fájt a gyomrom. Gyomorideg... A legkisebb idegességből is a gyomrom szenvedett. Egy ideje nem érzem, hogy az szenvedne. Helyette lett más... Szédülés. Legelőször mikor elkezdtem szédülni, akkor a jázmin teának tudtam be, mert pár napja ittam és ki tudja, lehet amiatt van. Az érdekes az lett, hogy ha nem ittam, akkor is szédültem. Jött a gyanakvás, hogy akkor ez miért lehet. Igazából annyira nem is foglalkoztam vele. Eleinte csak délutánonként meg este felé éreztem. Lehet csak beképzelem? A kérdésre a válasz: nem. Ugyanis ha így lett volna, akkor mondjuk reggel miért szédülök? Aztán már annyira rossz volt, hogy elkezdtem gondolkozni. Nem eszek eleget? Lehetetlen... Ha sokat eszek mondjuk, akkor is ugyanaz van. Nem iszok eleget? Ennél többet hova igyak? Így is fél óránként járok már lassan pisilni... Nem a te, nem a kaja, nem a folyadék... Úristen... Lehet hogy a vérnyomásom? Hazajövök, megmérem, magas... Basszus... tuti emiatt van... Csakis emiatt lehet. De nem, mivel folyamatosan néztem és minden oké vele, akkor meg csak a felspanolás miatt ugorhatott fel. Szerencsére soha nem volt gondom a vérnyomással. Csak gimiben, de ott is csak fehérköpenyes volt, de mára már az orvosnál is minden oké szokott lenni. Ha ez sem akkor mi? A következő gondolat mi? Cukor... Basszus a családban van cukros... Tuti örököltem és így ez az első jele? Nézem a vércukrom... Basszus ha telezabálnám magam édességgel, még akkor is túl jó lenne. Szerencsére. Akkor ez is kilőve. Úgy volt, hogy pénteken elmegyek dokihoz, de nem mentem. Sok oka van. Vagyis találtam okot. Nem is szeretek orvoshoz járni, inkább mást csináltam, hogy ne kelljen odamenni. A kifogások... Abból ilyenkor mindenki csillagos ötös. Hirtelen úgy is éreztem, hogy már minden oké. Persze szombaton kezdődött előről, szóval a hülye kifogásaim. De mit is tudott volna mondani a doki? Semmi más bajom nincs, csak rohadtul szédülök egyre többször. Aztán délután rokonéknál voltunk, ahol a rokon csajszi, aki kórházban dolgozik simán megmondta, hogy ez mind idegi alapon van. Szóval gyomorideg vs szédülés harcból jelenleg a szédülés a nyerő. Ha jobban belegondolok, akkor még igaza is van. Vasárnap itthon voltam. Nem is ettem normálisan, nem ittam eleget, egész nap meg se álltam és nem szédültem. Erre ma mi volt? A melóban ugyanúgy, meg utána itthon is. Igaza van, hogy ez idegi alapon van, ami ugyebár nem tesz jót az embernek. Nagyon nem jó így... Ez a negyedik hónapom a boltban és tudom, hogy ha úgy adódna, akkor semmi pénzért nem dolgoznék hosszútávon kereskedelemben. Baromira nehezen viselem, hogy nincs hétvége, nincs elég szabadidő. Egyre később járok haza, pedig én még nem is vagyok ott annyit, mint a többiek, mert én sietek lelépni. Nehezen viselem a sok idióta vevőt, az értetlenkedő népet, a hülyeséget és azt, hogy csicska vagyok. Vagyis annak érzem magam. De lehet, hogy nem is ez a legjobb szó erre. Rohadtul dühít, hogy rajtam kívül egyik sem képes arra, hogy takarítson. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen igényes? Lehet, hogy ha szarnék bele, akkor nem lenne takarítva? De mindent én se tudok csinálni... Pihennem kéne már pár napot...

Nem mondom azt, hogy életem leszarabbja, de az egyik. Rég aludtam ennyire rosszul. Nem is tudom hova tenni, mert ha nem is volt jó kedvem, akkor is aludtam az éjjel. Most meg itt volt, hogy nincs túl jó kedvem, aludhattam volna kicsit tovább és mi van? Hát ez... Alig aludtam, forgolódtam, nem tudtam mit csinálni magammal. Érthetetlen... Nem fogom a teliholdra, de lehet az is közrejátszik. :D A lelkiállapotom nem a legjobb ez tény, de rég volt már ilyen...

Ezek nem titkok. Annyit gondolkoztam már azon, hogy vajon a helyesírás az az alapműveltséghez tartozik-e, vagy sem... IGEN! Oda... persze nem mindenkinek. Egyszerűen nem bírom elviselni, ha valaki az alapvető szókincs, legalapvetőbb szavait nem tudja helyesen leírni. Pl.: "aszt", "semi", "akor", "kel"... És sorolhatnám még. Tuti szakmai ártalom is ez, hogy ennyire odafigyelek erre, de szerintem mindenkiben lehetne annyi igényesség, hogy legalább ezeket le tudja írni. De nem vagyunk egyformák. Egyszerűen nem tudom ezt elviselni, nem tehetek róla. Vannak igényeim, mint mindenkinek. Persze én se tudok mindent leírni helyesen, még ha tanító néni vagyok, akkor sem, ezt be is látom, de az alap, az akkor is alap marad. Ha azt nézzük, hogy ha valaki msn-en vagy sms-ben nem úgy ír valamit, az megint más. Itt vannak a rövidítések, meg a direkt úgy írjuk le a szavakat úgy, ahogyan kiejtjük, de poénnak jó ez. De aki nap mint nap így használja, az akkor is riaszt engem... Tetszik vagy sem, ez is egy elvárás nálam. Tudjuk be akkor szakmai hibának... Ami ha jobban belegondolunk, akkor nem is hiba. :) Ha már magyarok vagyunk, akkor próbáljuk meg élvezni a magyar helyesírást... :D

A napjaim abból állnak, hogy hajnalban felkelek elmegyek melózni, 11 után hazajövök, megcsinálom amit kell, pihenek, megyek vissza melózni, este 6 után hazaesek és egyszerűen nem tudok mit csinálni a feszültségek miatt. Kezdek nagyon besokkalni és félek, hogy a melóhelyen fog minden kijönni belőlem. Rohadtul unom, hogy mindent én csinálok. De már szó szerint. Én sem vagyok csicska.... Mégis úgy kezelnek. Rohadtul elegem van abból, hogy mindent nekem kell megcsinálni, mert más szarik rá. A héten többször csalódtam a munkatársamban, akiről azt hittem, hogy normális. Félreértés elkerülése végett nagyon szeretem őt, de... Mindig csak a de... Egyszerűen nem áll ki maga mellett, hanem inkább hallgat. Nem szeretem ezt. Inkább ne szeressenek, de akkor is elmondom a véleményem. Emellett nincs tekintettel rám. Simán képes arra, hogy fellökjön, csakhogy el tudjon menni mellettem, de úgy, hogy mögöttem simán elfér. De nem... Rajtam keresztül kell mennie. Az a vicces, vagyis nem az, hogy akkor is ezt csinálja, ha mondjuk kés van a kezemben. Bele se gondol, hogy ha úgy meglök, akkor mi történik. Hogy lenne ő tekintettel másra... Csak ő létezik és senki más. Ma is pl. kipakolok magamnak, szépen, hogy ki bírjan törölni a polcot, erre mit csinál? Végigtapos mindenen, ami a földön volt, űgy, hogy eszébe sem jut, hogy azt használjuk. Nem hiszem, hogy ez normális dolog... Akkor a másiknak a nyafogását, meg a hisztijét, meg a hülye gyerekeit kell elviselni minden reggel. Nem bírom ezt... Az idegeim nekem sem vasból vannak... Mondták már, hogy szarjam le az egészet. De nem tudom, mert én nem ilyen vagyok. Én nem tudom csak úgy lesni a koszt, hogy majd valaki megcsinálja nélkülem, vagy majd más arrébb teszi meg hasonlók. :( Vannak igényeim, és szerintem mindenkinek kellene, hogy annyi, hogy legalább maga körül minden rendben legyen és na kapkopjunk bele másba, ha azt be se fejeztük. Igényes vagyok... Sorry...

Kell ennél jobb cím? Nem... Minden szempontból igaz ez rám most. Az elmúlt egy hónapban az idegeim ismét olyan pályára léptek, hogy talán sokáig bírom majd ezután türelemmel. Na jó ez most baromi nagy hazugság... Ott tartok, hogy pillanatok alatt pöccenni tudok, már nem tudom tűrtőztetni sem magam és a legnagyobb baj az, hogy a feszültséget olyanokon vezetem le, akin nem kéne.
A legnagyobb gondom most a meló... Amennyire szerettem az elején, mára már annyita utálom, hogy nem szívesen megyek be reggelről. Szerintem ez nem normális. Nem ez az én világom ez tény. Nem ezért tanultam, hogy itt rohadjak meg, de "egyenlőre jó lesz ez" alapon belevágtam. Az az igazság, hogy nem csak a meló izgatott, hanem Gabi is. Komolyan ha Ő nem lenne ott, akkor én se bírtam volna márcsak eddig sem. Tudom, hogy Ő is kiáll mellettem és fordítva is így van. Amolyan lelkitárs. Persze hiába akar többet az ember... (De ez majd egy másik külön bejegyzés lesz...) Annyi feszültség van. Kezdek belefáradni a sok hülye, paraszt emberbe. Kezdem unni, hogy én vagyok a hülye, mert segíteni próbálok. Baromi nehéz úgy dolgozni, hogy nem szólhatok semmit, mert ugye ők a vevők, ő értük vagyunk. A nagy l***t! Nem vagyok hajlandó eltűrni mindent! Annyi bántás ér mostanában, szerintem tök igazságtalanul. A majom "kisfőnök" is irritál, nem is kicsit. Nem gondoltam, hogy lesz ilyen, de 2 hónap után azt mondom, hogy utálom ezt a munkát. Leginkább a majom "kisfőnök" miatt. Már annyira szánalmas amit művel, hogy nehezen tudom ezt tolerálni. Annyit gondolkoztam már ezen, hogy lehet velem van a gond. De... Eszembejut az, hogy 2 éven keresztül 30 felnőtt emberrel dolgoztam együtt nap mint nap és mégsem volt ez. Ez nem az én jövőm. Nem is akarok sokáig maradni itt. Csak átmenet... Nyugtatásnak ez is jó... Dehogy jó. Csak ezzel álltatom magam, mert mit tudnék csinálni? Nem ez az álmom. Amit csinálni akarok, az most szünetel. Remélem nem sokára vége ennek...
A másik gond a gyerekek. Nem is gond lenne, de mégis az. Ahogy elkezdődött a suli, úgy észrevettem, hogy iwiwen meg myvipen sorban jelölgettek az emberkék be. Jól esett, nincs mit tagadni ezen. Aztán már ott tartunk, hogy a volt napköziseim írnak üziket nekem. Ez is nagyon jól esik. Örülök, hogy hiányzom nekik és gondolnak rám. De a rossz az, hogy a kis hülyék úgy hiányoznak... :( Már ma is sírtam, mikor elolvastam. Nagyon hiányoznak...
"Mikor az Ősz színei beragyogják a mindennapjainkat... Én akkor is gondolok Rád! Legyen szép napod!" Ezt kaptam egy kis zenével és pár kedves szóval... Persze, hogy nem bírja ki az ember sírás nélkül. "Nagyon más a suli ön nélkül!!Sokkal jobb lenne ha még itt lenne!!" Ilyen és hasonló üzik jönnek. Nehezen viselem... Hiányoznak...
 

Mindig is utáltam valakit a külseje alapján megitélni. (Ezalól kivételek a hegyesfülűek, de ők más kategóriába értendők minden szempontból.) Nehéz azon eligazodni, hogy kinek mi jön be és mi nem. Mivel rólam szól a blog, így én vagyok most a középpontban. Nem vagyok vékony alkat, soha nem is voltam, nem is nagyon leszek, mert ilyen fajta vagyok. Már kövérnek sem érzem magam, mert elég sokat fogytam, de fölösleg mindig is van. A múltkor azt mondták rám, hogy dagadt vagyok. Hát... Kinek mi a dagadt. Nincs rajtam 20 kiló felesleg és elvileg ha még 4-5 kiló lemenne, akkor lennék ideális... Na persze itt is kinek, mi az ideális. Persze most megint híztam 2 kilót, de úgy igazán ez nem érdekel. Megpróbálok a kajákra odafigyelni, de rohadtul nem izgat ez sem most. Aztán ki hogy néz ki... Van akinek egy szőke haj a feltünő, van akinek nem. A változatosság kedvéért most nem csupán vörös a hajam, hanem alul kicsit fekete beütése is van. Jó mondjuk az én hajamban ez nem igazán látszódik, mert ugye göndör, de ha feltűzöm, akkor igen. Ezek mellett baromira bánt az, hogy pl nekem nagy cickóim vannak. Jó-jó örüljek neki... Hát baromira nem örülök, mert nem igazán a legjobb dolog, amikor beszólogatnak. Persze jönnek a nyugtatások, hogy örülj neki, hogy neked van... De ekkora? Ja... :S ezt kaptam, ezt kell szeretni. Persze abba senki nem gondol bele, hogy lehet ez okoz hát fájdalmakat vagy hasonlókat. Áááá hogy is gondolna bele bárki is. Nap, mint nap azzal szembesülök, hogy a cickóim lesik, ami nem gyengén idegesítő már, mert látom ilyenkor az arcokon, hogy jól megb.szna oszt csá. Hát kurvára nem jó érzés. Lehet, hogy csak én fújom fel a dolgokat, de utálom az ilyen embereket. Már nem a jól esés érzése ez. Lehet velem van a gond, hogy nem máshogy gondolom a dolgokat. Mi lenne ha valaki egyszer nem így nézne rám, vagy nem a szexet látná bennem...

Tegnap egy hete volt a nagy nap... Ezt sem sikerükt leírnom, mert valahogy nem akaródzott na. Szóval tegnap egy hete beléptem a jogsis emberek közé. Pontosabban Szeptember 7-e óta hivatalosan, amúgy meg a papíron még nem érkezett meg... A vizsga előtti pár órán az összes hülyeséget elkövettem, az oktató belenyúlt, belefékezett, morgott rendületlenül. A végére oda jutottam, hogy nincs mese, megyek, majd max megyek újra. De mikor ez megfordul az ember fejében, hogy úristen ha nem sikerül, akkor megint mennyi pénzt kell kifizetnem, mert eddig is sokba van már. Aztán az oktatóm azt mondta, hogy megérdemlem a jogsit már, de... Ez több mindenen is múlik. Először is rajtam, a többi vezetőn, a forgalmon és a szerencsén. Azt hiszem nekem nagy szerencsém volt. A vizsgám 9:40-kor volt. 9-re kellett mennem, de már napokkal előtte baromi ideges voltam, az ideg a gyomromban, aludni se bírtam rendesen. Az oktató ki is nevetett, hogy milyen ideges vagyok és megnyugtatott azzal, hogy max megyek jövő héten is. Aztán mikor megláttam az egyik vizsgabiztost, még jobban ideges lettem, mert az az idióta volt, aki a kressz vizsgán is ott volt. Na mondom ez frankó... Ekkor szállt ki a másik kocsiból a másik vizsgabiztos, aki jött hogy én vagyok a következő. Igazság szerint ez megkönnyebbülés volt, hiszen ő volt a rutinon is. Mondta, hogy még pihen, addig ellenőrizzek mindent a kocsin és majd jön. Megcsináltam, beállítottam mindent és stresszeltem tovább. Kivárta az időt, egy perccel sem indultunk el hamarabb. Elmondott mindent és húznom kellett egy útvonalat. Nem volt min izgulnom, mert a kötelező feladatok mindenhol ugyanazok, az útvonalakon meg már voltunk nem is egyszer. Sikerült az egyeset kihúzni, ami számomra a legkönnyebb volt. A városban kocsikáztunk, figyeltem nagyon mindenre, használtam a tükröt, néztem mindkét oldalra és betartottam a szabályokat. Az egyívben való megfordulást bírtam én mindig is az ment is, és utána kezdtem el parázni, hogy a parkolásnál mi lesz. Nem igazán megy, de nem is szeretem. Sajnos ez ilyen. Akkora mázlim volt, hogy előremenetben be tudtam állni, hogy hihetetlen. Ehhez tényleg mázli kellett. Aztán visszaálltunk már félig a kiindulóponthoz és közölte a vizsgabiztos, hogy érezzem már félig a zsebemben a jogsit, de a vizsgaidőből még van 10 perc, így menjünk még egy kört. Jó oké menjünk... Annyi minden átfutott hirtelen az agyamon. Az oké, hogy érezzem a zsebemben félig... de mi van akkor, ha az utolsó pillanatban valaki kiugrik elém, vagy történik valami. Hát jó menjünk még egy kört. Mentünk, de szerencsére tényleg csak egy kört mentünk, aztán vissza a helyre. Rögtön azzal kezdte, hogy gratulál, sikeres a vizsga, megdicsért és mondta, hogy volt kér kanyar, amit kicsit nagyobb ívben vettem be, de nem mentem át a bal oldalra, így nem is húzott hibavonalat. Úgy örültem neki. Még az oktatóm is megdicsért, ami pláne jól esett. Úgy érzem, hogy megdolgoztam érte. Aztán intéztem a papírjaim, küldtem amit kellett tovább, aztán megérkeztek vissza, azzal mehetettem hétfőn a okmány irodába és most szépen várom, hogy kiküldjék postán a jogsit. Persze addig meg nem is vezethetek, szóval már nagyon várom, hogy a kezemben legyen... :)

Nos igen. Napok óta az örlődik bennem, hogy rohadtul utálom azt, ha valaki nem tud köszönni. Eddig ennyire nem is tűnt fel, pedig mindig is így volt. Mióta a boltban dolgozok, azóta rohadtul irritál. Nem kicsit, nagyon. Először csak az tűnt fel, hogy az emberek 50%-a jön be úgy, hogy csak jön szó szerint, köszönni nem tud, jópofizik és így ki is megy, persze megint minden szó nélkül. Aztán elfigyelgettem az embereket és arra jutottam, hogy az emberek 80-90%-a egyáltalán nem tud köszönni. El se tudnám képzelni, hogy úgy megyek be valahova nem büffentek semmit. Mindig is arra tanítottak, hogy ha bemegyünk valahova, akkor illik köszönni. Mindegy hogy ez bolt, posta, hivatal vagy akár egy busz. Nem vagyunk egyformák ez tény. De ennyire? Ennyire... Aztán ahogy figyelgettem az embereket, észrevettem, hogy elég sok bunkó ember van. A majom "kisfőnök" kölykei is ilyenek. Reggelente berontanak az ajtón (ezt lehet szó szerint érteni, mert kicsapják az ajtót, persze becsukni megint nem tudják...) és minden köszönés nélkül mondják a hülyeségeiket. Első pár alkalommal még nem is irritált, de azóta... Aztán észrevettem, hogy ez bizony családban marad, mert a drága apuka is ilyen. Kell ennél jobb példa? Na ja bocsának, pont ő, aki megnevelni nem tudja a kicsiket, ő aki tökéletes, ő aki a legokosabb mindenkinél... Hát kérem szépen ő tiszteletet kell hogy kapjon. De NEM tőlem. :D Mástól sem, mert az emberek 90%-a így gondolja, ahogy én. Miért is várnám el, hogy más is illemtudó legyen? Érdekes... Az fix, hogy ha lesz saját gyerekem, akkor azt megtanítom az illemre...
Emellett a másik dolog az emberi hülyeség. Persze az megint más tészta, hogy az ember hülyéskedik, vagy valóban hülye. Az utóbbi egy külön kategória már. Nincs mit ezen tagadni, van hülye kategória, ahova elég sok ember tartozik. Sokszor azt érzem, hogy talán velem van a baj. Mikor beszélek és a másik nem fogja fel. Lehet nem értelmesen mondom, vagy nem magyarul. Aztán tapasztalom, hogy ennyi hülyeség egy rakáson már sok, és ekkor rádöbbenek, hogy nem velem van a gond. Sajnos én sem vagyok tökéletes. Vagyis... dehogy sajnos. Senki sem az. Csak van aki annak képzeli magát és persze el is újságolja a hülyeséget és még büszke is rá. Szánalmas...

Mennyit gondolkozok ezen mostanában. Annyi minden történik velem és annyi mindent bánt, hogy hiába beszélem ki magamból, akkor is őrlődik tovább bennem. Furcsa, de így van. Nem múlik el, sok dolgon nem tudok túllépni. Csak arra jutok mindig, hogy hiányzik az írás, de valahogy mégsem érzem azt, hogy ez most fontos lenne. Lehet, hogy csak a kifogásokat keresem? Ez nem is kérdés. Jobb arra fogni, hogy most fáradt vagyok stb stb, csupán nincs kedvem nekifogni és írni. Nincs ebben semmi, ez nem kötelező dolog, de mégis úgy érzem, hogy azért később csak jó lesz ezeket visszaolvasni, mert mindenből tanul az ember. Így két hét elteltével elég sok minden történt velem, visszagondolva nem fog minden az eszembejutni, de megpróbálok emlékezni és írni... Igen írni...

Egyre később kelek. :D Nem mintha odaérnék időben, de egyre több dologról mondok le reggelente. Sokszor volt az, hogy még ezt megcsinálom, azt is, amazt is. Máig már odáig jutottam, hogy mikor már tényleg nem lehet tovább aludni, akkor gyorsan felkelek, felöltözök, megmosakszom és go a melóhelyre. :D Tök vicces, de a 10 perc is 10 perc. Reggel szólt a kisfőnök, hogy nem kell buszoznom, mert elvisznek vezetni, mert mennek ők is arra. Hát jó... :( :D Reggel életkedvem sincs, ma meg főleg nem is volt, ráadásul még velük is menni... Hát jó... végül is nem kellett annyit várnom. Még indulás előtt jól felbaszta az agyam egy ilyen beszólással, hogy "hova sietsz ennyire?", hát anyádba gondoltam magamban... 10 percem volt arra, hogy összeszedjem a cuccom, pisiljek és fizessek, de baromi hosszú sor is volt. Persze nem hagytam magam, meg ahogy hátatfordítottam neki és otthagytam, akkor esett le neki, hogy rohadtul leszarom. :D Erőt vettem magamon és kis kedvesen jópofát vágtam az úton hozzájuk. Túléltem és jött a következő akadály. Akadály? Nem is tudom, hogy nevezzem. Talán inkább megpróbáltatás. Baromira nem is volt kedvem sem menni a hétfői nap után. Kell a jogsi, már így a végén nem adhatom fel, így nincs mese menni kell alapon beültem a kocsiba. Ahhoz képest, hogy mit vártam, megint nem azt kaptam. Velem soha nem kiabált, mindig elmondta rendesen a dolgokat meg minden, csupán a hétfői nap volt necces. Szóval az első órában az általam húzott vizsgaútvonalon mentünk keresztül. Az első 5 perc után azt mondta, hogy gyerünk vissza az elejére, mert ez így nem jó, meg amúgy se jó fele mentünk. :D Szóval az egyirányú utat nem gyengén benéztem és nem soroltam az út bal oldalára. Aztán egy jobb kisíves kanyarban átcsúsztam az út bal oldalára és egyik kanyarban állítólag nem ment az irányjelő, pedig én láttam, hogy ment. Na mindegy. Ezután az egyívben való megfordulás simán ment és a párhuzamosan két kocsi közötti megállás is összejött, mert nem kellett tolatgatnom. A második órában válaszhattam, hogy merre megyek. A végén azt mondta, hogy a közúti tereppel semmi gondom nem lesz a vizsgán, de a városiba is csak figyelni kell. Szóval a végén elgondolkoztam, hogy amennyire nem akartam menni, most annyira jó volt ez az egész. Aztán mázlim volt, mert tesóm még épp bent volt a városban és így előbb hazajöttem. Ez épp kapóra jött, mert így be tudtam vinni a hivatalba a papírjaim. Most már hivatalosan is meg van minden és azt mondták, hogy 2 nap még ellenőrzik a dolgokat és annyi idő még eldöntik érvényes-e a jelentkezésem. Aztán délután a boltban meló megint... Már őszintén szólva most unom a sok pletykát, az egymás háta mögött ócsmárlásokat és ezt nyíltan meg is mondom, mert utálom a kétszinű embereket. Aztán a nap zárásaként? Nem mert a napnak nincs még vége, de baromi szarul esett, hogy hazajöttem és anyámnak valahogy megint én voltam a listáján. Délben is magyarázott összevissza, hogy keressek meló (!) igen én, aki most is melózik... Most is hazajöttem este és minden szarba bele kellett kötnie, morogni kell stb stb. Egész nap melózok és még itthon is ezt kell elviselnem. Hihetetlen... Aztán tök véletlenül találtam rá, hogy ő délután a neten állásokat lesett nekem (!), igen nekem. Hihetetlen. Ezen úgy felhúztam az agyam, hogy csak na. Hogy jön ő ahhoz, hogy bármit intézzen helyettem? Mintha egész nap itthon lennék és lógatnám a lábam. :( Baromi szar érzés, mert soha nem voltam ilyen. Mintha nem lennék önálló.... Eddig mindenhol megálltam a helyem. Ráadásul nem egyszer elmagyaráztam neki, hogy maradok a boltban, mert...
1) Igaz, hogy fárasztó, de helyben van...
2) Igaz, hogy 6 órásba vagyok bejelentve, de 85-öt kézhez kapok, jó meg is dolgozok érte, de a mai világban ez már jónak számít
3) A mai világban melyik az a munkahely, amelyik tolerálja azt, hogy elmegyek vezetni munkaidőben és majd vizsgázni is? Semelyik...
4) A főnök megértő és szerintem elég korrekt...
A lényeges dolgok megvannak, szóval egyenlőre marad ez, főleg addig amíg nem találok mást. Persze a főnökkel nem tudtam beszélni ma, de megigérte, hogy holnap jön, mert üzentem neki. Megbeszélem vele a doldokat és remélem minden folytatódik reggel tovább. Remélem legalább ez összejön...
 

Már nem csak gondolom, hanem tapasztalom is, hogy ez az augusztus egy nagy szívás a számomra. Már reggel sem volt jó kedvem, mert tudtam, hogy a többiek ott ülnek bent 8-tól és mindenkinek van melója, és kezdődik a tanév. Ezzel ellentétben én itt rohadok a boltban és fárasztanak a tökéletlen emberek. Lehet, hogy azért van ennyi, mert én is feszült vagyok, vagy nem tudom. Biztos valamilyen szinten összefüggésben van ezzel, mert érzékenyebb vagyok, de az tény, hogy nincs kevesebb hülye ember a világon. A délelőtt még csak-csak elment, de a délután... Egyre jobban lettem kedvtelen, 10-20 percenként néztem a telóm, hogy hátha csak nem vettem észre, vagy nem hallottam és kerestek a suliból, de semmi. Nagy nehezen hozzáláttam az árupakolásnak, mert szokás szerint megint telepakoltak minket. Aztán nehogy már jó legyen valami, végighallgattam Gabi csajáról az áradozást. Blááá :D hányás a csaj. Aztán nagy nehezen eljött az este és nem bírtam tovább, hazafelé felhívtam a kolleganőm, hogy mi újság van. Sajnos semmi új dolgot nem tudott mondani, csak azt, hogy a nőci visszajött gyesről, a másik meg megjelent az értekezleten. Hát fogtam magam és felhívtam az igazgatóhelyettest. Jó sokat beszéltünk. A lényeg röviden tömören annyi, hogy a nőci nem akar elmenni még gyesre és így az első félévben ő fog tanítani és így nem tudnak visszavenni. Hát mit ne mondjak nem volt jó érzés ezt hallani, de valahol ezt már sejtettem. Nagyon rossz érzés volt. Csak azt nem tudom megérteni, hogy ha már benne vannak a lombik bébi programba és a beültetés nem jött össze, hanem természetes úton hozták össze a babát, és megtehetné, hogy otthon marad, mert neki is jobb lenne, akkor miért nem teszi ezt meg? Pláne úgy, hogy a férje meg jól is keres. Aztán azóta is a fülemben cseng a mondat, hogy "Neked nem ott lenne a helyed, hanem itt velünk!". Bárcsak úgy lenne. Megigérte az igazgatóhelyettes, hogy ha bármi van, én leszek az első akinek szólni fog, mert megérdemlem. Előreláthatólag decemberig a nőci ott marad, aztán lehetne váltás, de ki tudja mi lesz még addig. Mindenesetre azt mondta, hogy ha találok mást, akkor fogadjam el... De én nem akarok mást, hanem ezt a sulit akarom, mert itt jól is éreztem magam. Egy ilyen telefonbeszélgetés után jól kisírtam magam és azóta is csak kattog az agyam. Beszélnem kell holnap a főnökkel, hogy akkor maradnék még neki melózni...

Kész káosz ez a nap. Már ébredésnél érezhető volt, hogy valami nem fog stimmelni. Vagyis akkor még így gondoltam, aztán rájöttem, hogy semmi sem stimmelt ma. Valahogy már akkor sem voltam toppon. Nem is aludtam eleget, nem is aludtam jól, a melóhelyre se értem oda időben, de ez most rohadtul nem is érdekel. Szóval kora reggel indulás melóba, épphogy odaérek, hív a munkatárs... Nem éri el a kisfőnököt. Már ekkor tudtam, hogy nem fog jönni melózni... Még fogadni is tök fölösleges lett volna rá. 6-kor nyitunk, hétközben 5:45-re kell bent lenni, ugye én is késtem, ő 52-kor telefonált. Hétfőn... pont hétfőn. Az az igazság, hogy bírom őt, meg szeretem, de na. Nem hiszem el, hogy ő fél 6-kor nem tudta, hogy rosszul van és nem tud melózni. Vagy előbb... Ha rosszul van valaki, márpedig a hasmenés nem 5 percig tart, akkor miért nem lehetett előbb szólni? Ennek a vége egy nagy szívás volt a részemről. Kor reggel pakoljam szét a kenyereket, pakoljak vissza a hentesáru pultba, de előtte azt is töröljem ki, ja és még mellette süssem a fornettit és szolgáljam is ki a drága vendégeket. Senkinek nem kívánom ezt, de minden az én nyakamba zuhant egyszerre. Ráadásul nekem kellett szólnom a drága kisfőnöknek, hogy jó lenne ha szólna a beugrósnak, mert én 9 után meg megyek vezetni. Ezekután levág egy olyan dumát, hogy akkor majd ő jön 9-re... A nagy lófaszt jön... Jöjjön akkor kora reggel, mert nem vagyok én egy csicska, hogy minden én csináljak és bolonduljak meg. Felkészültem rá, hogy nem én leszek a kis kedvenc, de inkább leszek a fekete bárány, minthogy hallgassak és hülyének nézzenek. Emellett az volt a szép, hogy ennek a majomnak ott volt a férje 7-ig de semmit nem segített volna. Szó szerint semmit. Ha már azt a rohadt sütit megfordította volna, már az nagy segítség lett volna... Volna... Mindegy. Nagy nehezen felhívta a beugrós csajszit, aki 7-re meg is érkezett. Onnantól kicsit könnyebb volt, de a nagy kapkodásnak köszönhetően, addigra sikerült mindent kipakolnom. Persze a kiscsaj sem volt eleinte a segítségünkre. Folyton ott állt a hátammögött és lesett, hogy én mindent csinálok, közben a raktár meg tele áruval. Hiába szól neki az ember, szokszor úgy érzem, hogy nem fogja fel a dolgokat. Nagy nehezen eljött a 9 óra és még a megmaradt kajámat magambatömtem, hogy legalább ne üres gyomorral menjek vezetni. Persze ekkor érkezett Gabi. Visszajött szabiról és kezdődött minden az elejéről. Nézzünk át egymáson szitu, de valahogy már le is szarom, mert nem érdekel. Volt ma elég problémám enélkül is. Aztán ha nem megyek ki időben, akkor a buszt is lekéshettem volna. A szokott késést most egy feltünően előbb érkező busz váltotta fel, persze tele hegyesfülűekkel, de feltünő módon most ezt is leszartam. Ahogy közeledtünk a város felé, úgy kezdett dolgozni az ideg bennem. Tudtam, hogy jön az az idegen és beül mögém és halálra fog fikázni. Beértem és pont akkor érkezett meg az oktató. Pont az a pasi volt nála... Igazság szerint jó érzés volt látni őt. Picit beszélgettünk aztán hótidegesen mentünk a pasiért. Mikor odaértünk már láttam, hogy egyáltalán nem szimpi és odaáig fajultak a dolgok, hogy beült mögém a pasival egy srác is. Próba vizsga... Blááá a faxom ki van az összes vizsgával, de komolyan. Azt mondta, hogy kitölti a vizsgalapot és mindent komolyan fog venni. Ekkor már azt gondoltam, hogy nem biztos, hogy ez engem érdekel. Az első 5 perc után mikor közölte, hogy jó lenne kerülgetni a kátyúkat, akkor gondoltam azt, hogy szarok rá, mert nem hiszem el, hogy ő nem látja hátulról, hogy ha kerülöm, akkor meg azért fog szivatni, hogy közel megyek a szembejövőhöz. Igazából ez volt az a pont, ahol csak mentem és leszartam. Innen nem nagyon szólt bele, de láttam, hogy nagyon írkál. Aztán mentem, próbáltam csinálni a dolgom. Egyik helyen pont a holttérben volt az autó, pedig elsőbbséget kellett volna adnom neki, de nem kapott. Ez van... Aztán elkezdett magyarázni az a kis segdugasz csávó is, hogy jaj itt se volt ez jó, az se volt jó, mintha neki olyan nagy beleszólása lett volna. Na ez meg megjobban betett, mert rohadtul nem érdekelt az ő véleménye. Aztán visszamentünk és elkezdte a prédikációt. Persze végighallgattam, de valahogy az első 5 perc után ha már szarik valaki a másik fejére, akkor nincs mit tenni. Igazából meghallgat és ennyi. Olyanokat írt a papírra, vagyis olyanokat írt hibának, hogy nem egyenletesen megyek, a lassítás-gyorsítás darabos... Hát itt gondoltam, hogy anyád... Hogy a faszomba mehettem volna normálisan, ha pont a legnagyobb forgalomban mentünk és a sok hülye mind előttem volt. De én azért tartsam be a szabályokat mi? A motor rángat... kivételesen én nem éreztem. A váltások tök jól mentek, egyszer sem rángatott be a kocsi. Aztán állítólag a jelzéseket korán- vagy későn jeleztem, ami szerintem baromira nem igaz, mert mindig időben történt meg. Ja meg a fékezőerőt nem érzékelem. Hát ezen még ott is röhögtem. Röhejes... :D Aztán persze jött az, hogy a mögöttes forgalmat nem ellenőriztem mindig... Csak pl azt nem értem, hogy amikor nem figyelt, hanem a papírját  olvasta, meg írt, meg telefonált egyben, akkor hogy a francba tudta ezt megállapítani. De mindegy ő tudja. Szóval azt mondta, hogy még nem vagyok felkészülve a vizsgára. Magamban anyáztam egy sort neki, aztán megvártam még távozik. Ezután megkérdezte az oktató, hogy akarok e menni vizsgázni? Hát miért mennék, ha tudom, hogy pl a tolatás sem megy... Azt mondta, hogy még ő sem javasolja. Most tök mindegy hogy kinek fizetek még pluszba, így se úgyse lesz agusztusban jogsim, bele kell törődnöm. Persze itthon is meséltem mindent, a kedvem is elment mindentől és igazság szerint az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, de pont a végén? Ha már így jöttek össze a dolgok, akkor végigcsinálom, oszt egyszer csak lesz jogsim. Aztán a második órában a tolatást gyakoroltuk, de nagyon nem megy. Nem igazán érzem a lényegét, de ez van. Aztán itthon annyira volt időm, hogy csináltam egy gyümölcssalátát és mehettem vissza melózni. Ekkora már az ideg a gyomromra ment rá és egyszerűen meg sem bírtam enni. Még soha nem fájt ennyire a gyomrom, de érthető is volt. Valamilyen módon ezt le kell küzdenem, mert nem lesz jó vége annak, ha mindig a gyomromra megy. A boltban nem volt nagy tolongás, de jött Gabi, hozta az árut és szokásos módon átnéztünk egymáson. Már alig vártam a zárást... Nehezen, de az is eljött. Pont mikor indultam hazafelé, akkor hívott a sulis egyik munkatársam. Kérdezte, hogy mizu, meg hogy találkozunk-e holnap reggel? Mondtam neki, hogy ha bejön a boltba akkor igen... Ekkor mondta, hogy ő a sulira gondolt... Hát igen azt tudom, hogy ma volt az összeülés és azt mondták, hogy bármi lesz, akkor telefonálnak. Nem tették, úgyhogy azt hiszem elég egyértelmű a dolog és ezt neki is mondtam. Aztán mondta, hogy holnap lesz az értekezlet, amire menniük kell és majd ha megtud valamit, akkor szólni fog. Majd kiderül. Már erről is lemondtam valahol legbelül... 6 órással bejelentve se kapnék sok pénz és az egész napom ugyanúgy elmenne az utazással. A gondolataim összevissza keringenek és magam sem tudom, hogy mit akarok. Aztán még most így este itthon is a morgás, persze ez is a lehető legjobbkor... Feszült vagyok, ideges vagyok, fáradt vagyok és minden bajom van...

Szóval lassan egy hónapja van az, hogy szinte minden időm a melóhelyen töltöm, mert lassan már azt érzem, hogy éjjel-nappal melózunk. Rohadtul fárasztó mindennap a hajnali kelés, délelőtt menni vezetni, agyban ott lenni, aztán irány haza, de még ebédelni sincs időm, így rohanás vissza melózni. Őszintén szólva ezt a mai napot vártam már a legjobban. Jól esett, hogy alhattam egy csomót. Na jó tudtam volna még ez tény, de már ez is jó érzés volt. Sajnos nem elég 1 éjszaka arra, hogy az ember kipihenje magát. Most perpill úgy érzem, hogy 1 hét se lenne elég erre. Itt volt a 20.-a is és mit csinál a dolgozó ember? Itthon csinálja a dolgát és próbál előre haladni vagy egészen egyszerűen csak pihen, vagy próbál pihenni. Nekem sem a pihenéssel telt el, mert itthon is van mindig csinálni valamit. Hétvégén volt úgy, hogy szombaton csak 10-ig melóztam és a mai napom szabad. Majdnem 10 óra volt, hogy valóban kikeltem az ágyikómból és röpke 10 perc alatt kellett elkészülnöm, mert anyám mostanában azt csinálja, hogy 5 perc alatt eldönt valamit és rá 10 percre meg cselekedjen is rögtön valaki. Persze elmagyaráztam, hogy ez nem így működik sehol sem... Morogva összeszedtem magam, de ő közben mondta, hogy ez kell az kell amaz kell. Könyörgöm ha észnél se vagyok, akkor hogy jegyezzen meg bármit is az ember? Írjon listát... Írt is... A poén az volt, hogy többször fel is hívtam, mert nem értem a boltok logikáját sem. Mi a francért kell összevissza pakolni mindent? Nekem úgy logikus, hogy az élelmiszer az élelmiszernél van, a vegyiárú a vegyinél... Hát érdekes volt, mikor a habtejszínt pl a piák mellett találtam meg. Számomra ez röhejes... Vagy csak azért, mert nálunk minden a helyén van és ahhoz vagyok szokva? Lehet... Itthon kaja után gyorsan csináltam joghurt tortát, ami így estére el is fogyott. Fini, nem azért mert én csinálom, de akkor is nagyon jó. A vasárnapi vasalás sem maradt ki az életemből. Már rég vasaltam és annyi ruha gyűlt össze. Meg is untam a fél életem mire végeztem, de csak csak elfogyott szép lassan...
A bolt... Hát meló az van mindig bőven. Szép lassan a pult lett az én terepen, mert mindig odaragadtam le. Mondjuk nem is baj, mert így nem kell össze-vissza szaladgálnom mindig. Persze ez se egy könnyű dolog, mert ezer féle szalámi, a sok barom szokásokat észben tartani... Nem egyszerű. A héten Gabi szabadságon volt. Annyira furcsa volt, hogy más hozta az árut, de egyszer csak arra a szintre jutottam, hogy rohadtul nem volt időm ezen gondolkozni és így picit el is felejtettem Őt. Lehet, hogy éppen ez kellett most. Emellett a "kisfőnök" se volt, mert ő is most ment el szabira. Olyan nyugalom volt egy darabig. Nem tudta megállni, hogy napi szinten ne jöjjön be óránként valamiért. Ez igazából úgy jött le, hogy nélküle nem működik a bolt... Mi meg örültünk, ha nem láttuk... Aztán ha már a boltnál tartunk. A főnök... Nem tudom, hogy fogalmazzam meg. A héten egyik nap nem fért el mögöttem így kénytelen volt igazából "hozzámérni" és a derekam is megfogta. Aztán szombaton... Olyan zavarba jöttem, hogy nem tudtam, hogy lereagálni a szitut. Hozta az árut többször köszönt, kipakolt, szokott módon mosolygott elment. Majd az utolsó térésnél amikor még ott voltam, akkor odasántikál, kérdezem, hogy mi van a lábaddal? Persze erre választ nem kaptam, hanem helyette jött ez suttogva: "Neked mindig olyan jó illatod van! Legszivesebben belédharapnék!" És kicsi Anita áll vele szemben és ledermedve les, hogy most mi van? Persze annyi kijött a számon, hogy "azt nem kéne" és ennyi, mert köpni nyelni nem tudtam hirtelen. Aztán jött a munkatárs és csináltuk a dolgot, közben meg ő elment. Annyira furi volt, mintha ki akarna kezdeni velem, vagy nem tudom. De miért feltételezzek ilyet róla? Amúgy nagyon birom őt, mert jó ember, meg számomra jó főnök. de ezután elgondolkoztam, hogy lehet akkor van összefüggés pl aközött, hogy sokszor miért ő jön inkább? Lehet, de lehet nem. Mindenesetre furi egy dolog, de különösebben nem is csinálok belőle problémát, mert az meg van elég...
A vezetés... Hát a héten eléggé elment a kedvem tőle. Elvileg most kedden mehettem volna vizsgázni, de nem mehetek. Baromi szar érzés. Csupán azért mert még 1-2 hibát elkövetek. Mindent tökéletesen kell csinálni, de nem tudok. Senki nem tartja be a szabályokat rajtunk, tanulókon kívül. Ez olyan bosszantó. Ráadásul az is közrejátszik, hogy előtte-utána melózok, nem pihenek eleget, nem tudok úgy koncentrálni. Ráadásul a holnapi nap is tök gáz lesz, mert kitalálta az oktató, hogy egyik haverja majd jön és beül mögém és eljátszunk egy próba vizsgát. Hát baromi jó mondhatom. Nem is rajongtam az ötletért, de mi a francot csináljak? Tuti menni fog majd a fikázás, mert nem megy a két kocsi közé leállás tolatással. Valamiért nem értem ezt a 30 fokos szöget, de őszintén szólva nem is akarom. Rohadtul utálok tolatni. Ha egyenesen hátra kell mennem, akkor nincs gond, de ez a megállásosdi... A halálom. Amennyire féltem az elején főleg a gyorsaságtól, úgy nem félek most tőle. Inkább a tolatás a mumus, mert ezerszer megyek az autópályára, minthogy egyszer tolassak be 2 kocsi közé. Majd meglátjuk mi lesz holnap is...
Suli... Egészen szerdáig abban a hitben éltem, hogy talán elfelejtettek már és nem is fognak szólni. Épp szalámit szeleteltem, mikor a suliból kerestek. Mit ne mondjak rögtön tiszta zavarodott lettem, siettem is, hogy végezzek és gyorsan visszahívtam őket. Az igazgatóhelyettes keresett, hogy mi újság van velem, mit csinálok, pihenek-e... stb stb... Elmeséltem neki, hogy mi van, meg érdeklődtem, de semmi bíztatást nem kaptam. A nő akinek elvileg babája lesz, azt nem érték még el, így nem tudják, hogy mi lesz, de alkalmazni is tudnak, akkor az is csak 6 órásba lesz, de ha kapok jobb ajánlatot akkor mindenképp fogadjam el, mert ez nem biztos. Hirtelen az életkedvem is elment. Annyi minden végigfutott az agyamon... Elkezdtem aggódni, pedig tök fölöslegesen, mert a főnök meg mondta, hogy ha úgy adódik, akkor maradhatok, nem kell ezen izélni. De akkor is...
Aztán, hogy a címnél is maradjak... Ugye lesznek az önkormányzati választások, a polgármesterek már harcra készen állnak. Mennek az ócsmárlások, egymás háta mögötti kibeszélések. Először csak viccből mondtam, hogy elindulok képviselő jelöltnek. Aztán itthon kemény 5 perc alatt el is dőlt, hogy akkor tényleg indulok. Megpróbálom és lesz ami lesz. Mivel ez egy kis falu, így nem kell csak 6 cédulát összeszednem, de ez nem nagy cucc, mert ha valaki így akar indulni, akkor az a családból megvan. Szóval összeszedtem a kellő mennyiséget és megkérdeztem pár embert, hogy mit gondol erről. Rögtön pozitív hozzáállás és támogatás. Aztán kicsit belelendültem és 1-2 embert megkérdeztem, hogy esetleg támogatna-e... A dolgok odáig jutottak, hogy szinte mindenki tudja, hogy indulok és elég sokan ide is adták a papírokat. Eddig összesen 105 db van, ami azért is jó, mert nálunk összesen 515 választópolgár van, szóval az 1 ötöd rész megvan. Jó ez nem biztosíték semmire sem, de azért ez is sokat jelent, meg sokan mondták, hogy a szavazáson is támogatni fognak. Remélem úgy is lesz. Igazából nem is erre számítottam. Sok emberrel beszéltem és eszméletlen, hogy milyen pozitív hozzáállása van az embereknek. Igénylik azt, hogy történjen valami és hogy a fiatalok vegyék át a vezetést. Remélem sikerül bekerülnöm, mert ha tényleg mi fiatalok nem teszünk semmit, akkor nem is fog megváltozni semmi sem. Aztán már most unom, hogy még az iwiwre is fel kell vinni ezt a mizériát és hogy mindenki szid mindenkit a háta mögött. Tudom, hogy engem is szidnak, meg izélnek, hogy mit akarok én, mert nem értek ehhez. Csak pl azt nem értem, hogy miért pont az mond ilyet, akinek meg végképp nincs fogalma semmiről sem. A támadások mindig is meglesznek ezt tudom, csak nem kéne lenézni a másikat. Az egy dolog, hogy ilyet nem csináltam még, de nem vagyok hülye... :) Majd meglátjuk, hogy mi lesz...

A napjaim... Egyszerűen röhejes, hogy egyes emberek, hogyan állnak az egész élethez. Egyesek olyan beképzeltek, hogy azt hiszik ők a tökéletesek és a legokosabbak és ezt még hangoztatják is. Emögött meg az áll, hogy olyan buták hogy csak na. Csak azt nem értem, hogy miért kell ilyeneket hangoztatni, főleg úgy, hogy tudják, hogy egy csomóan nem szeretik őket... Ezeket soha nem fogom megérteni... Fő az önbizalom ez tény... De minek veri az ilyen ember magát? Azt hiszi ettől menő lesz? Főleg nekem olyan ne nagyon okoskodjon, akinek egy rohadt érettségije sincs és még ezt is híreszteli, hogy ő majd így váltja meg a világot... Röhej... Már csak röhögni tudok ezen. Mindegy... Fárasztó ez... Nem kicsit... Nagyon. De a legnagyobb poén az, hogy arra is van eszük, hogy azzal dicsekedjenek, hogy a gyerekük megbukott és pótvizsgára kell menni. Ahelyett, hogy magába tartaná és nem azt mondom, hogy titkolja, de ne kürtölje szét... Nem szerintük ez is milyen jó. Hát szégyenemben elsüllyednék, ha az én gyerekemmel ez lenne. De ez is őket minősíti, mert rohadtul nem látják be, hogy a gyereket nevelni kell és nem sipítozni. Nem csak rá kell szólni, ráadásul nyávogva, hanem megfogni oszt leültetni tanulni... Ez igazából már szánalmas. Fura emberek vannak... Na őket kellett elviselnem még tegnap munka után is. Még lógtunk egy bográcsozással, de jobb így, hogy túlestünk rajta. Persze egész délután a sok okoskodás... De hisz ők a tökéletesek szóval no comment...
Ma ismételten meló volt, szokás szerint a sok hülye... Délután meg a várva várt pihenés... Viszont megfogadtam, hogy próbálok megint mozogni, mert sikerült 5 kilót felszednem az elmúlt hetekben... Remélem hamar le fog menni...
 

Péntek is... 13 is... Van akinek szerencsés, van akinek szerencsétlen. Én szerintem egyikhez sem tartozom. Vagyis franc se tudja. Ma a szokottnál is fáradtabb voltam. Az én hibám kivételesen, mert nagy nehezen rávettem magam, hogy megnézem a csillaghullást. Persze kimentünk és apum rögtön látott 4-et is. Már kezdtem lemondani róla, mikor megláttam az elsőt. Aztán összesen 21-et láttam. Annyira szép volt, szóval megérte ébren maradni. 11 után kerültem ágyba, hajnalban keltem, ezért nem is aludtam eleget. Nem is volt jó ébredésem sem. Ráadásul péntek 13... :D Mentem melózni, aztán szépen leléptem délelőtt vezetni. Az az igazság, hogy baromira nem volt kedvem vezetni menni. Már nagyon bennem van az ideg a vizsga miatt is, de akkor is az volt bennem, hogy nem akarom ma... Ehhez képest szerintem még jól is teljesítettem. Már a vizsgaútvonalokat csináltuk. Abból is kettőt. Az elsőnél azt mondta az oktató, hogy a baj csupán annyi volt, hogy a sávváltásnál nem néztem hátra és egy helyen nem tettem ki az irányjelzőt. Azt hittem, majd valami nagyobb dolog lesz az... Aztán a másik az autópályás volt. A végén azt mondta az oktató, hogy ha a vizsgán is így csinálom meg, akkor a vizsgabiztosnak nem lesz mibe belekötnie... Reméljük. Ezek után persze tök jó. Mindennel úgy van, hogy az ember nem akarja és talán akkor lesz a legjobb. Aztán bevásároltam anyának és jöttem haza. Icikepicike pihi és mehettem vissza melózni. Nem nagyon lehet megszokni ezt az állandó jövés-menést, de talán hamarosan vége lesz ennek. Reméljük minél előbb. Így este meg a jól megérdemelt pihi jön...

Egyre többet gondolok arra, hogy befejezem a blogírást. Merengek rajta, hogy valóban ez lenne a legjobb megoldás? Hát persze, hiszen baromira nincs időm írni, pedig nagyon sok minden történik velem. Aztán rájövök, hogy nem ez a legjobb megoldás, csupán ez az a helyzet, ahol ez a háttérbe szorul, hiába lenne rá szükségem. Ha egy kicsi időm is van, akkor az alvást választom. Sajnos...

Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid...
A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden napodon?
S amikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid....
A zene elillan...

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid...
A zene elillan...

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék.. melyet eldobsz szinte egy perc alatt.
Az Élet nem versenyfutás.
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan!
Halld meg a zenét,
Mielőtt a dal elillan....

Nagyon nehéz belerázódni a korai kelésbe. Nagy nehezen sikerült és majdnem időben be is értem. :D Egyszer csak összejön. Bekullogtam egy szar éjjel után és kezdődhetett a meló. Eleinte még nem volt semmi extra, aztán folyamatosan jöttek a vevők és a kiszolgálás is folyamatos volt. De annyira, hogy 9-nél előbb a mosdóba se jutottam el. De már ekkor nagyon kész voltam. Két nap nélküle és ma jött... Kiderült, hogy szabin volt, de nem nyaralása volt, hanem maszekolt. Pedig azt hittem, hogy a barátnőjével volt. Lehet hogy mégsem felhőtlen a dolog? Na mindegy. Jött az áru, szóval semmi lazítás nem volt. Aztán zárás előtt még a főnök is befutott a következő adaggal, mert miért ne ekkor? Persze tök ideges voltam, mert nekem meg sietnem kellett volna haza, mert mennem kellett vezetni. Persze még kipakolni, árakat felírni... Gyorsan próbálkoztam és közöltem, hogy én már ott se vagyok. " Hát te hova sietsz ennyire?" Bazz hova? Hazafelé mert bezártunk és nekem más dolgom is van. Persze ezt is a főnök kérdezte, mintha tök természetes lenne, hogy ráér az ember. Ha nem az utolsó pillanatban esett volna ő is be, akkor talán minden oké lett volna. Szóval a késéssel csak azt értem el, hogy hazajöttem és összeszedtem a pénzt meg a bérletet és mehettem is a buszhoz. Igazából tök utálom ezt, mikor rohanás az egész életem. Elindultam, persze a busz meg késett... így még azt is láttam, hogy Ő meghozta a következő adag árut. Becsületesen integetett, ami valljuk be hogy jól is esett. Emellett a lelkemnek is megnyugvás volt, mert elegem van abból, hogy mindig csak én pakolok. Aztán útközben vettem kaját, mert még ebédelni sem volt időm. Aztán jött a vezetés. Olyan nem tudom milyen érzésem volt egész végig, amíg be nem ültem a kocsiba. Olyan megmagyarázhatatlanul félelmes. Attól féltem, hogy valamit tuti elfelejtettem 4 nap alatt. Ennek ellenére az elindulás könnyen ment. Baromira féltem tőle, hogy mi lesz velem, mert meló után nem egy kellemes dolog a tanulás... Majd megszokom. Nem volt könnyű, de próbáltam figyelni. Nem érzem azt, hogy baromi jól ment. Egyszer sikerült olyan nagy ívben bevennem a kanyart, hogy majdnem nekimentem egy másik autónak, bár az oktató nem nyúlt bele, de megjegyezte, hogy ez necces volt. Én is láttam, de akkor már nem volt más megoldás. Aztán nehogy már jó legyen minden a kereszteződés kellős közepén sikerült kétszer is lefullasztanom azt a rohadt kocsit. Ezután gondoltam, hogy más már nem lesz... :D De lett... Egy rohadt biciklist sikerült úgy megelőznöm, hogy átléptem a záróvonalat. Mert az a köcsög is ott közlekedett, ahol nem kellett volna. A ráadás meg az volt, hogy az egyirányú utcában annyira koncentráltam a besorolásra, hogy majdnem nekimentem a szegélykőnek... Voltunk az autópályán is, amit nagyon élveztem. Vezetés után várakoztam a többiekre, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk ruhát nézni az esküvőre. Ha meg már megyünk, akkor kicsi Anita miért ne nézne magának? Találtam is egy piros ruhát, csak mellbe szűk lett, de nem adtam fel és találtam olyat fehérben. Nagyon megtetszett és gondoltam meg is veszem. Ekkor vettem észre, hogy a cipzárjáról a húzogatós rész egyik része le van törve. Tisztára letörtem, hogy ilyen szerencsém van. Erre anyukám kitalálta, hogy kérdezzük meg, hátha van így rá kedvezmény. Adtak rá 40%-ot. Tisztára jól jártam, mert szinte féláron elhozhattam. Kitaláltam, hogy majd ebbe elmegyek az esküvőre, de pillanatok alatt el is bizonytalanodtam. Nem illik állítólag fehérben lenni ilyenkor... Francba azzal, aki ezt kitalálta. Nekem ez tetszik és már beleéltem magam, de mégsem akarom azt, hogy megszóljanak emiatt, vagy a menyasszonynak ez rossz legyen. Majd lesz valahogy. Aztán kicsit késéssel, de megérkeztem a fodrászhoz és befestette a hajam. Így estére meg baromi jól esik az ágyamban feküdni...

Hát igen a kettőnek össze kellene tartoznia. Kellene, a hangsúly ezen van. Soha a büdös életben nem fogok megbízni senkiben, még hosszú idő után sem. Ma megint rájöttem, hogy van, aki rohadtul nem a barátom. Jobb is, hogy most derült ki. Alap szabály lenne szerintem a barátok között, hogy egymás "pasijára" nem mászunk rá. Rohadt szar érzés ez most, mert azt hittem, hogy ezt a pasit valóban én érdeklem... Hát ja én... A barátnőm. Kedves kesztus tőle is, meg a barátnőtől is. Ilyenkor az ember tök magábafordul és egyszerűen nem tud mit tenni. Az lenne a legjobb, hogy ha nem foglalkoznék ilyennel sem, mert csak magam teszem tönkre, de akkor is szar érzés ez. Aztán persze a másik dolog az, hogy rohadtul utálom, mikor valaki úgy jegyezmeg engem, hogy az a nagy csöcsű csaj. Márpedig ez a pasi is így jegyzett meg. Igazán kedves gesztus volt tőle... De jobb hogy így kiderült még az elején, csak rossz érzés... Nincs is kedvem többet írni erről... Nem érdemes...